A húgomnak, Zsófinak nemrég volt a szalagavatója. Az eseményre hivatalosak voltak nagyiék is, Zsófival együtt vittük el nekik a meghívót, még valamikor októberben.

Nagyiék nagyon örültek a meghívásnak, már ettől is meghatódtak, gondolhatjátok, mi volt a szalagavatón… Miután kiörvendezték magukat, nagymama elkomolyodott. Azt mondta, köszöni a meghívást, de ő nem tud részt venni az eseményen. Zsófival egymásra pillantottunk; mindketten tudtuk, hogy valami nagy dráma van készülőben. De nem tudtuk kikerülni a kérdést, így inkább feltettük neki: mégis mi a baj?

Kiderült, hogy azért nem akar jönni, mert nyáron kihúzták az egyik alsó metszőfogát, s nincs pótlás bele. Azt mondta, nem akar szégyent hozni ránk, ezért inkább otthon marad, nagypapa majd elmeséli mi történt.

A beszéde végére nem tudtam megállni vigyorgás nélkül. De mivel nem akartam mutogatni a hiánytalan és viszonylag egészséges fogsoromat, próbáltam rejtegetni.

Zsófi nyugtatni próbálta nagyit, mondta neki, hogy az időpontig még hátra van vagy másfél hónap, addig simán berakathat valamilyen pótlást, akár ideiglenest, vagy implantátumot.

Nagyi kerekre tágult szemmel meredt rá. Azt mondta, nem is tudta, hogy van ilyen lehetősége. A fogorvos sem mondta neki, vele azt beszélték meg, hogy, ha még egy fogat kihúznak, akkor utána átáll a protézisre. Nem tudom, milyen fogászaton járhatott, de remélem, én soha nem fogok találkozni vele.

Mikor elmagyaráztuk nagymamánknak, hogy több lehetőség közül is választhat, és érdemes átgondolnia, teljesen felvillanyozódott. Sietve megígértem neki, hogy keresek egy jónak tűnő fogászatot, és akár el is kísérem a kezelésekre. Nagyi erre rögtön rákapott.

Már másnap felhívott, hogy megkérdezze, hogy állok, találtam-e valamit. E lelkesedést kicsit túlzónak éreztem, a hét végéig kértem tőle időt.

Aztán péntek délután, mikor Zsófival ruhát kerestünk neki a szalagavatóra, megláttam egy fogászatot, ami külsőre elég rokonszenvesnek tűnt. Gondolkodtam, hogy bemenjek-e, de Zsófinak nem volt kedve velem jönni, és nem volt semmi konkrét problémám, így csak a címet jegyeztem meg, és otthon ránéztem a honlapjukra. Nagyon tetszik, mert részletesen tájékoztatnak egy csomó dologról már a neten keresztül, az embernek van ideje felkészülni a történésekre, segít megérteni őket.

Hétvégén ki is kerestem nagyinak az implantátumokkal kapcsolatos oldalt, s felolvastam neki az ott leírtakat. Úgy láttam rajta, tetszik neki a dolog. Szerencsére a cikk alapján nem szenvedett semmilyen implantátumot kizáró betegségben, mint például a súlyos csontritkulás. Persze attól még bármi kiderülhet. Megbeszéltük, hogy következő hétre kérünk neki egy időpontot, s belevágunk.

Az első fogászati látogatásunkkor kiderült számomra, hogy a fogorvostól való félelmet az ember sosem növi ki. Ha nem kísérem el nagyit, az ajtóban minden bizonnyal megfutamodott volna. Még jó, hogy ott voltam, s nem hagytam neki.

Kifelé már széles mosollyal, mondhatni büszkén vonult. Elmesélte, milyen kedves a „fogorvos kisasszony”, és, hogy még vissza kell jönnie egy konzultációra a leleteivel együtt, hogy biztosak legyenek benne, beültethető neki az implantátum, de egyelőre nem lát akadályt.

Nagyi a történetnek ezen a pontján önállósult, így szerencsére a több alkalommal nem kellett elkísérnem. Nem túl üdítő, ha az ember a szabadidejét különböző rendelőkben tölti.

Egyébként is, nagymama telefonon folyamatosan informált a legújabb fejleményekről, így, ha nem is voltam jelen személyesen, azt is megtudtam, hogy mit viselt aznap a fogorvosi asszisztens…

Mindennel együtt úgy nagyjából egy hónapba telt, mire nagyinak meglett a személyes implantátuma. Nagyon büszke volt rá, egyszer véletlenül megláttam, ahogyan kislányos hiúsággal lesi magát a tükörben. Úgy láttam, ez a megtáltosodás nagyapának is ínyére van. Mondta is egyszer, hogy amióta egy a fog-ügylet leköti, nagyi sokkal kevesebbet pletykál.

Mire eljött Zsófi szalagavatója, minden el volt rendezve, persze nem úsztam meg, ruhát kellett vásárolnunk nagymamának, olyat, ami „megy az új fogához”. Ne kérdezzétek, mit jelent ez, reméltem, hogy ő maga legalább tudja. Hiába mondtam neki, hogy ez az esemény nem olyan nagy durranás, emlékezzen vissza a tavalyira, amikor az én szalagavatómra jött, csak öltözzön föl úgy, mintha színházba menne, és kész. Az észérvek nem hatottak, így útnak indultunk. Körülbelül a harmadik boltban meg is találtuk az ideális ruhát.

A végére tehát minden tökéletes lett, hiába Zsófi szalagavatója volt, láttam nagymamán, hogy az estét kicsit a sajátjának is érzi. Örültem neki, hogy így tündököl, és rácsodálkoztam, hogy mennyit számít az embernek ez az apró kiterjedés, egy fog, abban, hogy szépnek érzi magát.