Mikor gimnazista voltam, hajlamos volt velem elszaladni a ló bulizás aztán pedig pihengetés terén is. Rengetegszer csináltam azt, hogy ha mondjuk este elmentem szórakozni, akkor másnap semmi értelmeset nem vittem véghez, csak ültem a hűvös szobában és megpróbáltam túlélni a másnapok fárasztó sokaságát. Egy idő után a szüleim megelégelték, hogy a nyári szünetem csak abból áll, hogy bulizok, jól érzem magam, vagy pedig pihenek. Persze, alap esetben ez a gyerek dolga, de az összes barátjuk gyereke ilyen idősen már tudott főzni, vagy legalább kivette a részét a házi munkából, nekem meg külön kérvényt kellett benyújtani, hogy ha már egyedül vagyok itthon, akkor legalább enni ne felejtsek el, és ha a koszos edényeimet bepakolnám a mosogatógépbe, akkor előtte mindenképpen érdemes kiszedni a tisztákat. Hát ilyen és ehhez hasonló jó tanácsokkal próbálták egyengetni a szüleim a göröngyös utamat a házimunka terén több, de inkább kevesebb sikerrel.

Először édesapám elégelte meg ezt a semmirekellő életmódot, és napi feladatokként előző este, vagy amikor utoljára találkoztunk a másnapok előtt mindig elmondta, hogy ki mikor ér haza, és hogy addigra mikkel kéne készen lennem ahhoz, hogy a következő heti zsebpénzemet is megkapjam és elmehessek arra a koncertre, amit már hónapokkal korábban kiszemeltem. Kissé tátva maradt a szám, nem szoktam én ehhez az atyai szigorhoz. De úgy döntöttem, hogy legyen, végül is igazuk van, nagylány vagyok már, ennyi igazán elvárható tőlem. De aztán rövidúton kiderült, hogy nem. Öcsém 4 évvel fiatalabb nálam, de soha semmilyen házimunkában nem segített, és én ezt személyes támadásnak vettem. Pedig ha logikusan végig gondolom, akkor kész csoda, hogy én az ő korában egyáltalán a cipőmet hajlandó voltam egyedül bekötni. Na, nem baj hát végül csak úgy igazítottam a történéseket, hogy azzal magamnak kedvezzek elsősorban.

A végső csapás az az ablakszigetelés kérdése volt, ugyanis édesapám egyik napi teendőmnek kijelölte, hogy segítsek neki az ablakszigetelés javításában. Köpni, nyelni nem tudtam, azt hittem, hogy megzavarodott, vagy összekevert öcsémmel, vagy isten tudja mi történhetett, de valami nagyon nem volt rendben a történettel. Kinek lenne az jó, ha én bármit is csinálnék az ablakszigetelésekkel kapcsolatban?

A kérdésre senki nem tudta a választ, úgyhogy éles elmével gyorsan kivágtam magam a helyzetből. Odaálltam a szüleim elé, és kijelentettem, hogy mivel már elmúltam 16 éves (húha), felnőtt lettem (nem, dehogy) és képes vagyok önállóan gondoskodni magamról (persze, még egy növényt sem tudtam soha 3 hónapnál tovább életben tartani). A szüleim nincsenek fából, így ezt a kijelentés áradatot ők sem bírták nevetés nélkül, de amikor látták, hogy nekem ez nagyon rosszul esik, akkor azért összeszedték minden maradék energiájukat, és buzdítottak arra, hogy akkor mutassam meg, hogy valójában mire is vagyok képes. Annyira belelkesültem, hogy a zsebpénz kérdést is felvetettem, hogy ha végül is dolgozó ember leszek, akkor  már nem lesz szükségem az ő alamizsnájukra. Ó én balga, hát még most is milyen jól jönne néha az a kis segítség.

No, sebaj, már aznap este elkezdtem jelentkezgetni mindenféle diákmunka szövetkezet portálokon keresztül a legkülönbözőbb állásokra. Válogatott rossz lehetőségeink voltak akkoriban, ráadásul olyan nevetséges összegekért, hogy még lehetséges, hogy a gyerekmunkával spóroló országokban dolgozó kisgyerekek bére is nagyobb, mint akkoriban a miénk volt. De akkor legalább nem panaszkodtam.

Azon a nyáron csináltam mindent, az újságkihordástól az adatrögzítésig. Nem mondom, hogy bármelyik munka is testhezálló lett volna, de legalább beleláttam, hogy miként is működik ez a zord és kegyetlen felnőttek világa.